Néha nem látjuk a fától az erdőt. Ha visszagondolunk, utólag nem is értjük, hogy nem vettünk észre vagy értettünk meg valami fontos dolgot, annak ellenére, hogy majd kiverte a szemünket. De akkor és ott vakok voltunk rá. Így történt ez Jézus két tanítványával is.
Jézus feltámadásának napján (ma úgy mondjuk: húsvétvasárnap) a két tanítvány szomorúan gyalogolt haza Jeruzsálemből Emmausba. Úgy érezték, Jézus cserbenhagyta őket. Hallották a hírt, hogy reggel az asszonyok nem találták Jézus testét a sírban, mégsem jutott eszükbe, hogy igazzá lett, amit Jézus előre megmondott nekik feltámadásáról, illetve ahogy a próféták jövendölése olvasható az Írásokban. Keseregve beszélgettek füstbe ment reményükről, hogy Jézus megváltja népüket, amikor a feltámadt Jézus csatlakozott hozzájuk az úton, s beszélgetésbe elegyedett velük. A tanítványok elmesélték a Jeruzsálemben történteket, Jézus pedig – ismét az Írások alapján – elmondta, hogy az Emberfiának vállalnia kellett a szenvedést, a halált, de feltámadott. Tanítványai még ekkor sem ismerték fel a férfiban azt az embert, akinek tanításait korábban hallgatták. Szemük csak akkor nyílt meg, mikor este a vacsoránál megáldotta a kenyeret, majd eltűnt a szemük elől. Hatalmas örömükben azonnal visszaindultak Jeruzsálembe, hogy megosszák a jó hírt a többi tanítvánnyal. Vajon mi felismerjük Isten gondoskodását az életünkben, vagy inkább a véletlen számlájára írjuk? Egy felénk forduló, segítő ember, egy jó ötlet, egy szerencsés fordulat a körülményeinkben Isten vagy a véletlen műve?
Érdemes ezeken elgondolkodni. Ha felfedezzük az események láncolatában, hogy Isten mindig ott van velünk, akkor remélhetjük, hogy a jövőben is így lesz.
Paulus Evangéliumi Közösség
